Tisztellek-e ha magázlak?

Miért is magázódunk? Amikor felteszem ezt a kérdést, általában azt a választ kapom, hogy tiszteletből. Azért magázzuk embertársunkat, mert tiszteljük.

Meglátásom szerint a magázódáshoz a tiszteletnek az égvilágon semmi köze. Ez bizony egy „parasztvakítás” a javából. Miért is?

Csak egyetlen apró kérdést tennék fel. Amikor valakinek nem mondod meg azt, amit legszívesebben kimondanál, de nem teszed, mert nem akarod “tiszteletből” megbántani, vajon tiszteled-e a másikat a hazugságoddal, ergo hazudsz neki “tiszteletből” ??? Tiszteletből hazudni ??!!! Nevezhetjük kegyes hazugságnak is, de attól még az, ami. Nem jó, nem rossz, van. A probléma ott kezdődik, ha erről nem veszünk tudomást, nem értjük mit cselekszünk, így ellentmondásba, frusztrációba és konfliktusba keveredünk, sresszeljük magunkat.

Nézzük, vizsgálódjunk tovább:

Egyrészt már az a tény, hogy a gyermekeinket nem magázzuk paradox, ugyanis akkor a gyermekeinket ezáltal nem is tiszteljük? Ugyan már, azért ez mégsem így van, ugye? Dehogynem tiszteljük gyermekeinket, csak a gyermekektől nem tartunk “távolságot”, ők tisztán fejezik ki önmagukat, és ezáltal az őszinteségük által nincs arra kényszerünk és késztetésünk, hogy megvizsgáljuk, feltérképezzük a szándékaikat, mert nincsenek szándékaik velünk szemben. Alapvetően életérzés bennük a bizalom. Az, hogy mi tanítjuk meg nekik ezt a bizalmat elveszíteni, arról majd legközelebb…………..

egyenloseg1

Másrészt ott van társadalmi szinten az az eset is, amikor valakit a pokol legmélyebb bugyraiba kívánnál küldeni hosszú szabadságra. Vajon azt az embert tiszteled-e? De, hogy szemtől szembe magázod, az nagyon valószínű.

Menjünk beljebb, nézzük mit találunk a felszín alatt.

Gyermekkorunkban szüleink és tanáraink megtanítanak bennünket arra, hogy bizonyos embereket, idegeneket, időseket magáznunk kell. De igazán nem vagyunk képesek mindenkit magázni. Mindenki átesett azon a dilemmán gyermekkorában, hogy akkor most az XY magázzam, vagy tegezhetem?

Ténylegesen akkor kezdünk el magázódni, akkor értjük meg és alkalmazzuk a magázódást kommunikációnkban, amikor véglegesen kialakult az énképünk, az elme és a védekező mechanizmusa. Kialakultak nézeteink és szándékaink a társadalmi hierarhiák és elvárások mintáinak megfelelésére való kényszerítésünkből. Ezt nevezik társadalmi beilleszkedésnek. Ezekből a viselkedési mintákból törvényszerűleg kialakulnak egyéb személyiség struktúrák, mint pl. a törtetés, a becsvágyás, hatalomvágy, sikerhajhászás, erőfeszítés, erőszakosság, és az akaratosság.

Figyeljük csak meg, hogy valakivel az első találkozás alkalmával hogyan viselkedünk. Először ránézésre beskatulyázzuk egy hierarhia mintázatba, tehát megítéljük, majd a kommunikációnk alatt nem teszünk mást, mint felmérjük a másik szándékát, gondolkodásmódját. Kipuhatoljuk hogyan gondolkodik, összevetjük mennyire egyezik a mi gondolatvilágunkkal, mérlegelünk, térképezünk. Alapvetően bizalmatlanok vagyunk, és azok is maradunk mindaddig, amíg meg nem győződünk a másik szándékáról. A biztonságunkat féltjük, biztonságunkat szeretnénk ezáltal megőrizni, azt a biztonságot, amit énképnek nevezünk. Azt a képet, amit önmagunkról gondolunk és vélünk. Ezért nem érezzük a különbséget aközött, ha valaki azt mondja, hogy …pl. -”Ön ehhez teljesen hülye!” vagy ..”te ehhez tök hülye vagy!”. Mindkét esetben önképünket érezzük megtámadottnak, vagyis vérig sértődünk.

Felnőtt korunkra szinte minden „idegennel” magázódva kezdjük a kommunikációnkat.

Mit is jelent az idegen szó, mit is fejez ki? Idegen, tehát nem ismerős, nem ismerem a gondolkodását, és a szándékát. Mivel nem ismerem, ezért tartok tőle. Tartok az ismeretlentől. Ez egyfajta védekezési mechanizmus. Az ismeretlen egészséges mentális állapotban egyfajta kíváncsiságot vált ki az emberből. Az ismeretlen megismerése egyfajta érzelmi állapotot generál, amit felfedezési vágynak érzünk, egy fokozott izgalmi állapotnak, kellemesen bizsergető érzésnek. Ellenben egy zavart mentális állapotban pedig félelmet érzünk. Félünk mindentől, amit nem ismerünk, ami nem mi vagyunk, ami túl van a biztonsági zónánkon.

De térjünk vissza az első kommunikációnk motivációjához. Megismerni a másik gondolatait és ezáltal a szándékát. Ugyanis amikor már ismerem a szándékot, akkor már tudom, mit is kezdjek vele, tudom mit várhatok tőle. Kiszámíthatóvá válik, tehát számíthatok rá, bízhatom benne, vagy tartanom kell tőle, a kapcsolatunkból nyereségem származik, vagy sem. A magázódás alatt derítjük ki, hogy a másik értékrendje egyenlő e a miénkkel, vagy épp kategorizálunk, hogy többre tartjuk e magunknál vagy kevesebbre. Illetve ő mire tartja magát tőlünk, többre vagy kevesebbre. Akár többre akár kevesebbre, mindenképp megmarad a magázódás, a távolság megtartása. A hierarhia társadalmi ideája még az egyenlők között is megosztást szül.

Amikor nem egyezik a gondolati sémánk a másik féllel, a szándékát is veszélynek érzékeljük. Aki másképp gondolkozik az veszélyes is ránk nézve. Veszélyezteti az önmagunkról és a világról alkotott képzelgéseinket. Néha el sem jutunk odáig, hogy a szándékát is felismerjük, mert tudatalatti mintáink riadót fújnak. Lehetőségünk szerint magázódunk tovább, így távol tartva magunkat a másiktól, vagy megszakítjuk a kommunikációt.

Amint úgy érezzük, közös hangot találunk, a gondolatvilágunk egyezik és nem érezzük veszélyben énképünket, ideánkat, tehát “biztonságban” vagyunk egyre kényelmetlenebbé válik a magázódás. Ebben az esetben előbb-utóbb valamelyik fél felajánlja a tegeződés lehetőségét, így folytatva a kommunikációt. …….de ezt is többnyire a társadalmi illem elvárásainak megfelelően teszik.

A tegeződéssel közelebb engedjük magunkhoz a másikat, ezáltal úgy érezzük, mi is közelebb kerülünk hozzá. Tehát a tegezéssel megnyílunk a magázással elzárkózunk , távolságot tartunk és falat emelünk.

Manapság csak azzal az egyénnel merünk őszinték lenni, akikkel tegeződünk, ismerjük, megbízunk bennük és tudjuk, hogy nem bántjuk meg gondolatainkkal, illetve ő sem rombol bele önképünkbe kéretlen kritikáival. Ismerjük a szándékait irányunkban. Az őszinteséghez elengedhetetlen a bizalom és a nyitottság. Bizalmatlanságunk gyökere a kritikától, a bírálattól és az ítélkezéstől való félelmünkben gyökerezik. Így félünk saját érzelmeink kifejezésétől és mások érzelmi megnyilvánulásától egyaránt, ezért kerüljük a konfliktusokat is.

Meglátásom szerint az, hogy kinek mennyire erős az énképe, mennyire „kövült” bele gondolati hitrendszereibe megmutatkozik abban, menyire tud megnyílni mások előtt, hamar tegeződik, és közvetlen lesz, vagy elzárkózik, és magázódik. Tudd, hogy akármit is gondolsz magadról, azt csak te gondolod magadról, te tartod magad annak, aminek, és nem más.

Ahhoz, hogy az őszinteség meglegyen két ember között fontos tehát a tegeződés, vagyis a nyitottság, ami egyfajta bizalom is. Le kell tennünk azokat a társadalmi elvárásokat, ami a hierarhia fenntartása érdekében a tisztelet álcáját magára húzva az elzárkózás és megkülönböztetés érzését, valamint a bizalmatlanságot támogatják. Amíg elvárásom van valakivel szemben addig ott nincs bizalom, nem tudok őszinte lenni. Addig ott van két ember között az alá- vagy fölérendeltség érzése, az elvárások és a szándékok gondolati ideája.

Valójában őszinték akkor tudunk lenni egymáshoz, ha EGY szintre kerülünk. Az EGY-SÉG szintjére. Ha valóban őszinte akarok lenni, félre kell tennem az énképem, félre kell tennem azt, hogy mit gondolok (ha gondolok) másról, vagy magamról. Ehhez ismernem kell az elmémet, a gondolatvilágomat, hitrendszereimet és ideáimat, tehát önmagamat. Így egy szintre kerülünk, az egység szintjére, ahol már az elvárás és a szándék nem él meg. Nincs én és nincs te, csak VAGYUNK. Csakis így érthetjük meg tisztán EGYmást, ezen a szinten nyilvánulhat meg a megértés és az EGYüttérzés.

metamorfozis.info.hu

facebook:Metamorfozis.info