Egyek vagyunk, és nem különbözünk

A világ ahol élünk tökéletes, és egy egész. A legkisebb hangyától és fűszáltól, a legnagyobb hegyekig és óceánokig. Egészen a végtelen univerzumig. S az egésznek mi is a részesei vagyunk. Maga az egész vagyunk, kivétel nélkül. Egyek vagyunk, és nem különbözünk. Energiák és lelkek vagyunk. S a célunk önmagunk, a béke és a szeretet megtalálása. Ezért „harcol” mindenki. Csupán egy a hiba, hogy a harccal sosem érhető el. Így aki valóban az utat keresi, az nem azt mondja, hogy „harcolok” a békéért és a szeretetért. Mert ha valaki harcol, az már közel sincs a békéhez és a szeretethez. Azonban, aki azt mondja, hogy érzi a békét és a szeretet, és megosztja másokkal. Az az aki tudja, hogy ezek a dolgok nem magunkon kívül, hanem magunkban legbelül léteznek. Nem utópiák és mesék. Nem elérhetetlen álmok és kósza gyermeki vágyak. Nem naiv és tapasztalatlan, aki hisz benne. Az van igazán jó úton. A világ, amiben élünk minden pillanatban változik. S benne mi a saját magunk építette dobozban, dobozból szemléljük.

Mikor gondoltunk bele, hogy a saját világunkon kívül, mennyi kis apró részlet van még rajtunk kívül?!

145

S hogy az egészből, sosem fogunk kilógni?!

Mind egyek vagyunk, s mégis egyediek és utánozhatatlanok. Igen, egyek vagyunk minden létező dologgal és élőlénnyel. S ha minden „én” vagyok. Akkor te vagy én és én vagyok te. Akkor te vagy a világ és én is az vagyok. Mi mind az vagyunk, együtt. Azonban, ezt sokan nem látják még. A világunkban, ezen a kis csoda teremtette Föld golyón, percenként közel 127 lélek távozik el a testéből és majdnem ugyan ennyi is érkezik meg. A nap bármely percében és órájában vagyunk is, valahol most éppen felkel a nap, s valahol éppen most megy le. S ha közelítünk a föld felé, láthatjuk, hogy a földön sokan most mélyen alszanak, sokan ébrednek és sokan most húzzák magukra a takarót. Mindnyájuknak dobog a szíve, lüktet az ereikben a vér. Mindegy ki milyen nyelven beszél. S az is mindegy, hogy milyen arc néz vissza rá a tükörből. Lehet ő európai, ázsiai afrikai vagy bárki más. S mind, akik úgy döntöttünk, szabad akarattal rendelkező lélekként, hogy a Földre jöttünk élni. A halált is úgy választottuk, mint életünk minden pillanatát. Ám a halál nem más, mint egy kapu mely az élettel nyílik meg s a halállal egy új következő kapu elé visz minket. Új kalandok és új nézőpontokból való tapasztalások felé. Egy új testbe és új életbe, hogy a lelki kincseinket csiszolhassuk, és egyre értékesebbé tehessük.

Hogy megértsük, hogy mindenért hálásak és békések legyünk. Ám a világ bármily tökéletes is, az ember benne mégsem az még. Sokan nyitjuk fel szemeinket nap, mint nap. De a harc a háború, a hatalom illúziójáért minden pillanatban zajlik körülöttünk. Mert az ember nagyon nehezen tanul a hibáiból. Még akkor is, ha a történelem is jajveszékelve mutatja önmagán a fájó gyógyulatlan és puszta kézzel kimart sebeket, hogy „Nézd ember! Ne tedd ezt! Ne tedd meg újra, mert ha mást sebzel, önmagadból téped ki a húst! Ha mást bántasz, olyan vagy akár egy vadember, aki tükörbe nézve azt hiszi, hogy a vele szembenálló ellenség. S nem ismeri fel, hogy az saját maga.” Ám a világunk, nem tükröt tesz elénk, hanem hús és vér testeket s bennük pont olyan érző és érzékeny lelkeket, mint amilyenek mi vagyunk. Mert mi ők vagyunk. Mert mi mind egyek vagyunk.

Ha bekapcsoljuk a tévét, s látjuk a híreket, a filmeket mindben folyik a harc a fájdalom. Sokan csak bambulva nézik, pedig minden áldozattal halnak meg ők is, s minden gyilkossal válnak önmaguk gyilkosává. S a mindennapi életben, kis „gyilkosságokat” követnek el. Az energiáért, a figyelemért, a hatalomért a szeretetért és még megszámlálhatatlanul sok mindenért. És bár az tény, hogy semmi sem történik véletlenül. Az emberek harca a jobb életért, érthető. Mert azok a dolgok, amik sokaknak a boldogabb élethez vezető utat jelentik, mint a pénz. Az egyik legnagyobb sebeként tátong és vérzik a történelem szíve fölött. Mert ez a kis apró papírdarab, olyan aránytalan elosztásban van a földön, hogy sok lélek helyzetét lehetetleníti el. S ez fájdalomhoz, reményvesztettséghez és harchoz vezet. Örökös kín ez, s mindaddig fogunk szembeütközni vele, amíg rá nem jövünk, hogy ha én sok pénzzel rendelkezem, de nem használom hasznosan, akkor saját magam éheztetem. Mert egy életben lehetek én, aki rendelkezik a hatalommal és a pénzel. De egy következő életben, én leszek az, akitől az vonja meg a hatalmat és a pénzt, akitől én vontam meg. Majd egymásra ujjal mutogatunk hosszú életeken át. Míg a „vadember” megáll, s nem kővel dobálja a tükröt, hanem közelebb hajol, s ráeszmél, hogy aki vele szemben áll nem ellenség, hanem saját maga.

 

Szeretném megköszönni egy jó barátomnak aki ” A vég nekem a kezdet” című filmet ajánlotta nekem. S én is ajánlom mindenkinek!

 

Ide kattintva megnézhető: A vég nekem a kezdet